Ezekről a "díszlet-elemekről" szóltam volna valamit, de egy csendes, köznapian józan Mándy-dallammal felcsapó mondat megakadályozott. — Most bevágok ide valamit: Rónay Gyuri nemcsak költő, regényíró, műfordító, kritikus volt, hanem futballdrukker is… De még milyen futballdrukker! Soha nem tévében nézte a futballt, ott ült a B szektor közepén és drukkolt a Ferencvárosnak, kedvenc csapatának. — Ezen már összeveszhettem vele — veti közbe Ottlik —, ő futballdrukker volt, sajnálta, ha a futballcsapat leégett, én meg atlétika-drukker, ugye… — Azért Rónay Gyuri asztala nem volt valami szigorú irodalmi akadémia! Azért mégsem. Nemcsak irodalomról volt ott szó — fordul Mándy Ottlikhoz —, teveled se csak regényről, régi filmszínésznőkről is vitatkoztunk. Rengeteget beszéltünk futballról. Ágnes ilyenkor kissé csüggedten hallgatott minket, valahogy nem lobogott benne igazi érdeklődés a futball iránt. 744 5_Czigány György_Asztal az égben_Layout 1 2013. 13:25 Page 745 — Mi viszont — folytatta Ottlik — gyönyörűen tűrtük Rónay és Ágnes vitáját az anapesztusokról.
Gondos gazda módjára, sokoldalú tehetséggel különféle terményekből építette föl, erősítette meg a család jólétét. Szalai nevű jószágigazgatója és Liebner Róza titkolt kapcsolatából született édesapám 1913. október 8-án. A "nábob" (apám A nábob halála című regényének ő az egyik központi szereplője) iszonyú haragra gerjedt és szabályosan elűzte, még az országból is elkergette apám igazi apját, lánya pedig "persona non grata" lett a családban. Amikor kegyesen hozzájárultak, hogy Rónay György ügyvéd feleségül vegye, akkor a férjjel is éreztették, nem méltó arra, hogy az ősi birtokos család tagja lehessen. Adoptálta és nevére vette apámat, közös gyermekük "fehérvérűségben" hamar meghalt, Liebner Rózát pedig a kastély elkülönített részébe száműzték; szegény tüdőbeteg volt, ezt a betegséget akkor nem nagyon kezelték. Édesapám alig-alig láthatta édesanyját, a nagyanyja nevelte, rendkívül szigorúan. Édesapám emlékét csodálatosan őrzik Kakucson, ez elsősorban Tóthné Stégner Éva áldozatos tevékenységének köszönhető.
A tél rábólintott, mert már ők se tudták, hogy hány millió éve adják át egymásnak a szolgálatot. Ezért váratlanul érte a falut, mikor októberi elején lezuhant a hó, és hajnalra már dunyhaként takarta a vidéket. Az üregi nyulak nem győztek szitkozódni, mert alig tudtak reggel kimászni a szabadba. Még alig világosodott, mikor Pál atya átküldött Gáspárért, hogy segítsen eltakarítani a havat Rózsának. A legény máskor is átjárt, ezért most is csak bekecsét rántotta magára. Kántor Rózsának az eklézsia adott kenyeret, mert annak idején a templom kapujában felejtett csecsemőt magához vette szoptatni. A féléves kislánya nem bánta; nem vesztek össze, hisz mindkettőnek jutott egy-egy darab élet. A kis Ica aznap született, mikor Gábor László honvéd életét vesztette a haza védelmében. Szegény Kántor Rózsa, lányként maradt özvegyen, mert a háború azt sem engedte, hogy a vőlegénye férjként menjen meghalni. Egyébként sose tudta meg a csendőrség, sem a falu népe, ki rakta le éjszaka a rongyokba csomagolt kis lelket.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott: - Ha beleejtetted, szedd is ki belőle! Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszercsak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták: - Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta: - Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor.
13:25 Page 783 sajnos — úgy látszik — utat tévesztve elenyészett. Nos, azt írtam, vagy ilyesfélét: minthogy minden jel szerint egyidősek vagyunk és nagyjából egy helyen (helyeken) kezdtük, helyesebb lenne, ha abbahagynánk ezt a feszes urazást, és kissé közvetlenebb hangra térnénk át, olymód, mintha annak idején személyesen is találkoztunk volna. A Hírnök, a Vasárnap szerkesztőségében például… Bizony, régen történt volna. Én ugyan nem vagyok erdélyi, sose voltam, mégis ott kezdtem igazában. Gödöllőn jártam gimnáziumba, a premontreieknél; itt tanított egy csomó Váradról átkerült tanár is, ha nem is mind engem. Még igen-igen tejfölösszájú kölyök voltam, talán harmadikos vagy negyedikes, amikor egy "költeményem" egyik ilyen váradi tanár kezébe került, Ernyi Gilbertnek5 hívták, s állandó, elválhatatlan barátja volt egy másik váradi tanár, Champier István:6 ez utóbbinak mutatta meg verselményemet. Ő egy-két szót csiszolt rajta és beküldte a Vasárnapnak7 Aradra, jóbarátja volt ugyanis a lap szerkesztője, Wild Endre.
S mi is őket, kisebb testvéreinket. Rónay György Boldog állatok napját a "kis" kedvenceinknek! Tartalomhoz tartozó címkék: Hírek
Rónay György 1974. január 24-én kelt válaszában érdeklődéséről biztosította, és kérte a cikket. Ezzel a levélváltással indult el egy rövid, csupán négy évig tartó kapcsolat. A levelezésből fény derül Rónay György szerkesztői gyakorlatára, kapcsolatépítő és segítőkészségére, finom humorára, de a Bánsághoz kötődő írói indulására is. Rónay György jó szemmel vette észre, hogy Székely László egy ismeretlen területről (Erdély) és egy elhanyagolt témakörből (vallásos népélet) hoz alapkutatási eredményeket. Az 1970-es évek elejének társadalmi érdeklődése nagyon nyitott volt a vallási kultúra, valamint a fokozódó romániai elnyomás miatt Erdély iránt. Ekkor láttak napvilágot Erdélyi Zsuzsanna első archaikus imádságközlései, s ekkor jelent meg Bálint Sándor máig alapvető könyve, a Karácsony, húsvét, pünkösd. Székely László 1912. január 7-én született Gyimesbükkön, egy Gyergyóból odakerült vasutas családban. 1935-ben szentelték pappá. Számos helyen működött káplánként, hitoktatóként. 1945-ben beiratkozott a kolozsvári Bolyai Egyetem történelem– földrajz szakára.